- Nincs mit - mondta egy fokkal halkabban Irma, és halványan elmosolyodott.
A nap további szótlanságban telt. Órák után mindenki amilyen hamar csak tudott, elhúzta a csíkot, csak Irma nem. Neki az volt a szokása egy ideje, hogy még tizenöt-húsz percet ott marad, összeszedi az osztályban szétdobált szemetet, és a kukába dobja őket, hogy a takarítónőknek már csak sepregetni kelljen, majd ugyanezt megcsinálni a két szomszédos osztályban is. Emellett megöntözte az ablakban tengődő magányos növényt, ami már a kiszáradás határán volt, mikor elkezdte gondozni, most azonban szép zöld leveleket hajtott.
Mikor mindennel végzett, vette a táskáját, és hazaindult, de akkor megállította az egyik tanár, aki megbízta azzal, hogy valamit kinyomtasson és kiosszon az osztály összes tagjának. Vele is beszélgetett még két percet a folyósón.
Sokszor terhesnek érezte, hogy ezt az extra feladatot elvégezze, főleg amikor arra gondolt, hogy ezért neki még soha senki nem mondott köszönetet, pedig több hónapja dolgozik. Mégis igyekezett, mert Legjobb Barátjának szóló háláját jótettek által is ki akarta fejezni. Ez persze nem volt mindig így.
A tanár elment, ő pedig elindult a lépcsőn lefele. Ekkor nyögdécselésre, meg egyéb tompa zajokra lett figyelmes. Gyanút fogva kinézett az ablakon, és látta a suli hírhedt bandáját, ahogy egymásra vigyorognak és a kapu fele mennek. Hamarosan rá is jött, hogy miért vigyorogtak: az udvar eldugott sarkában, a fa mögött ott feküdt a földön mozdulatlanul egy alak. A ruhája mocskos volt, poros és több helyen maszatos valami furcsa, sötét színű dologtól.
Összeszorult bensővel várt amíg a banda elmegy, és odarohant a fához. Remélte, hogy a sötét dolog nem az, aminek ő látta, de látnia kellett, hogy igenis az, és a földön fekvő, több sebből vérző alak nem más, mint az új osztálytársa, Gergely.
Egy pillanatra elgyengült, de összeszedte magát, letérdelt, és szólongatta a fiút, finoman megrázva a vállát.
- Gergely... Gergely!
(0) (0) |
|